Képzelj el egy távoli helyet.. Egy hatalmas kastélyt, melyben egy magányos királylány egy gyönyörü trónon ül és könnyes szemekkel nézi a maga melletti üres széket. Mit ér a királylány a sok arannyal, ezüsttel, a kastéllyal, ha nincs kivel mindezt megosztania? Lassan széthullik a birodalma, elhagyja a saját népe, mindenki ellene szegül.. Lángolnak a fák, a mezök és a házak. De a királylány csak ül, mindezt semmibe véve és nem érez mást, csak fájdalmat. Akárhányszor újra és újra arra az idökre gondol, mikor még minden rendben volt, mikor az a szék nem volt üres, mikor még nem kiabáltak a kastélyon kívülröl, hogy 'állj! szükségünk van rád!', mikor csak a napfény sütótt be a hatalmas ablakokon.. Most már hideg van, nagyon hideg és könnyel áztatott szemével csak piros foltoknak látja a kint lángoló dolgokat. Nem érdekli már semmi, mindennek vége lehet, mert ennek így, egyedül, nincs semmi értelme.
*reggel van, még nem kell suliba menni, ha leírnám épp mire gondolok az túl hosszú lenne, így kicsit átmesésítettem és kiszineztem és ez lett belöle. természetesen lesz folytatása. (: csak, még én sem tudom mi.. most viszont megyek készülödni, délután majd megpróbálok valami értelmesebbet is alkotni.. :'D
No comments:
Post a Comment