tudod a nevem, de nem a történetem!

Egy szívböl jövö üzenet..

Pár héttel ezelött elfelejtettem beszedni a fogamzásgátlómat, majdnem két teljes napig. Egyszerüen csak elfelejtettem, mert olyan sok dolgom volt. A szüleim nem voltak itthon és fogalmam sem volt, milyen következménye lehet. Pótanyukám, az internet, felvilágosított: lehetséges, hogy terhes vagy! Utána két hétig minden nap csak erre gondoltam: mivan, ha? Mit fognak mondani a szüleim? Mit fognak mondani a barátom szülei? Mit fogok csinálni azzal a babával? Én mindig mindent nagyon pontosan megtervezek, hogy hogyan lesz meg ilyenek.. és öszintén szólva, még nem volt egy baba a tervemben. Végül egy hét után úgy döntöttem, elfogadom a tényeket és alkalmazkodok hozzá: megváltoztatom a terveim. Napokig erröl álmodtam, még ébren is: majd hétvégén dolgozni fogok, és amíg terhes vagyok befejezem a sulit. Majd talán kihagyok egy évet, hogy tudjak vigyázni a babára és utána megyek majd csak egyetemre. Eleinte egyáltalán nem tetszett ez a terv, de végül megkedveltem. Végre vehetek baba-rucikat, majd mindenki rám fog nézni és mondani, hogy jajj, de aranyos, én is szeretnék egy gyereket! Végre nem lesznek olyan perceim, mikor nincs mit csináljak és unatkozom. Magyarországról ideértek az én régi könyveim és már láttam magam elött ahogy én olvasom fel a meséket, pont úgy, ahogy a szüleim nekem is felolvasták.

A kidolgozott tervemet elmondtam a barátomnak is, mire azt mondta, hogy még várjuk, mert nem is biztos, hogy terhes vagyok. Kicsit csalódott voltam, de hát igaza volt.. internet-anyukámnak nem lett igaza, én nem lettem terhes. Múlt hétvégén nagyon zavarodott voltam: annyi közös tervünk volt, én már elterveztem az egész életét, a nevét is tudtam és ö pedig cserben hagyott. Úgy döntött, hogy nem születik meg. Én két hétig hánytam, fájt a fejem és egyfolytában csak rá gondoltam.. ö pedig egyszerüen nem is létezett. Olyan egyedül éreztem magam a barátom karjaiban.. De nem adtam fel, pár hónappal arébb csúsztattam a tervem és mégegyszer elmondtam a barátomnak: sulikezdéskor terhes leszek, nyáriszünetben megszületik, elköltözünk együtt és megpróbálunk élni. Miért ne? Aztmondta, hogy szerinte várnunk kéne és hogy nem kell ennyire sietni a dolgokkal, csak azért, mert majdnem minden gyorsan jött. Örülnünk kell, hogy nem így történt. Én elkezdtem sírni, mert fogalma sem volt, hogy milyen egyedül éreztem magam. Eközben a szülei is képbe jöttek: mérges lettek ránk, mert hogy egész nap nem mentünk le beszélgetni velük. Az apukája elkezdett kiabálni és én legszívesebben hazafutottam volna. A barátom lement és elmondta, miért voltunk fent olyan sokáig: a Kata szeretne egy gyereket. Az apukája közölte, hogy a Kata most akkor mehet is haza. És akkor még szépen fordítottam le a szavait. Ekkor jutott eszembe a cím: tudja a nevem, de nem a történetem! Míg ö kényelmesen a kertben ücsörgött én legalább háromszor összeomlottam. Végülis csak kaptunk egy szülöi felvilágosítást arról, hogy várhatunk a dolgokkal egyészen, míg 30 évesek nem leszünk. Míg be nem fejezzük a tanulást, meg lesz szép házunk. Mert mégis ki szülne már gyereket 20 évesen? Annyira nem érdekelt az egész, inkább nem szóltam semmit, de az én anyukám megtette. Ö szült két gyereket is még mielött 30 lett. Húú, olyan rossz sorsom van.. Néha nem tudok választani a sok kaja közül, milyen rossz nekem! Ilyesmi gondolataim voltak, de egyet sem mondtam ki. Ehelyett csak bólogattam, majd a barátommal eljöttünk hozzám.

A kertben ültünk naplementénél és beszélgettünk. Aztmondta, hogy sosem hagyna el, és ha az apukája tényleg elküldött volna, velem jött volna. Engem választott volna. Megölelt és azt mondta, bármit megtenne értem. A szemébe néztem és megsimogattam a hasam, majd elsírtam magam. Azt mondtam, hogy hozzászoktam az ötlethez, hogy lenne egy gyerekem, akivel foglalkozhatnék és nem érezném magam egyedül. És hogy akkor végre ö is mindig velem lenne, nem csak hétvégén.. Mert hétközben olyan egyedül éreztem magam.. Végülis órákig beszélgettünk mindenféléröl, egészen addig, míg észre nem vettem a lényeget: teljesen mindegy mikor fogunk együtt lakni és mikor lesznek gyerekeink.. Ez az egész arról szól, hogy akkor is, mikor mindenki ellenünk van, fogjuk egymás kezét.. Hogy annak ellenére, hogy mások azt gondolják, hogy milyen messze lakunk egymástól, mi sosem unjuk meg az utazást. Arról, hogy élvezzük azokat a perceket, mikor együtt vagyunk és mindent elfogadunk úgy, ahogy van. Nem kell mindent eltervezni, ha itt az idö, ígyis úgyis megtörténik. És ez az élet. Jön magától, nem kell elé menni.