sütés..

Találtam legutóbb a nappaliban egy újságot, tele mindenféle karácsonyi sütivel. Úgy döntöttem, hogy egy párat majd decemberben megsütök, úgy, mint ahogy anya is minden évben egész decemberben sütit süt. 

Mivel már tudok "zacskós browniet" csinálni, gondoltam csak recepttel is sikerülni fog. Az újságban volt egy Toffee Brownie nevezetü dolog, úgyhogy olyant csináltam elöször. Ne felejtsük el, hogy anya a konyhatündér, én meg épp az ellenkezöje.. 

Szóval a recept szerint kellett bele karamellás fagyi, de az nem volt, szóval improvizáltam: majd olvasztok bele karamellát. Kellett bele só, de hát ez édes süti, úgyhogy só nem kell bele. A recept végén 300 farentheit-re kellett beállítani a sütöt, de ezt akkor még nem tudtam, szóval gondoltam csak elírták, és nem 300 fok, hanem 200-ra kell beállítani a sütöt. Valahány ounces csoki kellett bele, de mivel nem tudtam mennyi az, ezért beleraktam az egész táblacsokit. Ennyit a receptröl meg a változtatásaimról. Ezek után elkezdtem megcsinálni.

Elfelejtettem elolvasztani a vajat, szóval addig nyomkodtam bele a cukrot, míg össze nem keveredtek. A karamellaolvasztás egyáltalán nem olyan egyszerü, mint képzeltem. A mikróban nem lehet, szóval beleraktam egy edénybe és fel a tüzre! Elkezdett pattogni meg égni, úgyhogy megint improvizáltam a karamellával: beleraktam egybe a darabkákat, remélve, hogy majd a sütöben elolvad. Vajat sikerült olvasztanom másodszorra, söt, egybe beleolvasztottam a csokit is. Az utolsó lépés az volt, hogy rétegesen egymásra kellett rakni a csokis keveréket meg a karamellás keveréket. Aztán be a sütöbe! 

Az eredmény egy szép réteges sütemény lett, aminek a belsejében karamella és csokidarabok voltak. Volt egy vékony csokis réteg alul, középen egy fehér, amire nem nagyon jöttünk rá mitöl fehér.. és a tetején volt mégegy csokis réteg. A kép szerint ami az újságban volt, mindenhol sötétbarna volt a süti. De egyébként finom lett. :D

Aztán kicsit elbátorodtam, de nem akartam feladni. Úgy döntöttem, választok valami egyszerübbet. Egy sima csoki sütikét választottam, amihez csak 5 hozzávaló kellett és azt is csak össze kellett keverni. A recept szerint másfél 'cup' vaj kellett bele, de mivel szerintem képtelenség a vajat belevarázsolni egy kör alakú edénykébe, gondoltam improvizálok. Anya is mindig úgy csinálja: fejböl tudja mennyi kell bele és ha kevergetni, szokott néha még rakni bele egy kicsit többet. Elsöre valami porszerü izé lett belöle, szóval raktam bele mégtöbb vajat, amitöl egész jó állaga lett. Tökre büszkén hagytam egy órát állni, de nem történt vele egyébként semmi. Mondván tökre örültem, hogy jól sikerült eddig, gondoltam csinálok szivecske alakú sütiket a sima kis gombócok helyett. Egész aranyosak lettek. Aztán beraktam a sütöbe, ez alkalommal elöször átszámoltam hány fok is az a farenheit. 20 percig kellett sütni, vagy amíg kész nem lett. 20 perccel késöbb még puhák voltak sütik, szóval vártam még. Fél órával késöbb még mindig puhák voltak a sütik, úgyhogy gondoltam biztos elírták a receptet, tovább kell várni és kész. Idöközben megjött a barátom, szóval beszélgettünk várakozás közben. 5 percenként megnéztem a sütit, de nem akart megkeményedni.. Aztán egy órával késöbb úgy döntöttünk, lesz ami lesz, kivesszük és megesszük. A sütöben ugye van az a lámpa, ai világít a dolgokra, és attól olyan sápadtnak tüntek a sütik. De mikor kivettük öket, majdnem feketék voltak. Borzalmas íze volt. Mikor anya hazaért, neki egyböl feltünt, hogy szét van égetve a süti. Mikor közöltem, hogy egy órával tovább sütöttem, mint kellett volna, csak nevetett. Világosbarna szivecskék helyett lettek fekete szivecskék. :D

Ha valaki kérne, még van mindkét sütiböl.. elég lassan fogy. :)

Most olyan érzésem van, hogy lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha csak egyszerüen abbahagynám a próbálkozást.. De olyan cuki sütit találtam! Ha lesz idöm, majd csinálok olyant.. Elöre is elnézést... :D

te nem vagy holland

Két évvel ezelött egy nagyon kedves hollandtanárom volt, aki év végén még egy könyvet is ajándékozott nekem, mert tudta, hogy szeretek olvasni és mert nagyon tetszett az a könyv. Reméltem, hogy töle lesz majd órám, de nem úgy lett. Egy fiatal tanárnö lett a tanárunk, akit szintén kedveltem, mert mindig új dolgokkal jött. Vicces feladványok, filmek ésatöbbi. Persze mind azért, hogy jobb legyen töle a hollandunk. Aztán év végére kikerekedett a hasa és elment tölünk terhességi szabadságra. Reméltem, hogy idén visszakapjuk a kedves bácsit, akitöl a könyvet kaptam, de ehelyett egy öreg tanárnöt kaptunk. 

Már az elsö órán nem volt szimpi, mert csak beszélt, megígért dolgokat, de nem csinált semmit. És mindenki tudja: ha egy tanár valamit megígér, de nem ír le, nem is fog az megtörténni. Most már jópár hónappal késöbb van és még mindig nem kedvelem, mondhatni utálok az óráira bejárni. Fél év alatt gyakoroltunk EGY FÉL érettségi szöveget. Fél év alatt sikerült szereznem egy nagyon rossz jegyet az elsö holland érettségimre, mert sosem tanított meg minket verset elemezni. Erre csak annyi volt a reakciója, hogy a külföldiek nem érhetik meg annyira a holland verseket, és ne aggódjak emiatt, ez sosem fog nekem menni. Mert külföldi vagyok. Hogy három hónap alatt megtanultam hollandul beszélni és már lassan hat éve lakom itt, az nem számít persze. Fél év alatt annyira 'megkedveltem', hogy a prezentációs érettségimet arról tartottam, hogy szerintem nem kéne olyan legyen, hogy érettségi. Mikor végeztem és az osztálytársaim fele csöndesen üldögélt és lefelé nézett és a másik fele állva tapsolt, csak annyit mondott nekem, hogy sajnos most nincs idö arra, hogy megbeszéljük az elöbb történteket. Azóta már többen is tartottak érettségi prezentációt és mindig volt idö megbeszélésre. 

Az elmúlt órák felén arról beszélt, hogy milyen jó is nekünk, ha gyakorolunk az érettségi szövegekkel, amit végül nem csináltunk, mondván túl sokáig tartott a mondanivalója. Míg én azt próbáltam elmagyarázni abban a 15 percben, a prezentációm alatt, hogy a tanárok többsége szívesebben tanítana nekünk érdekes dolgokat, mint mondjuk a kedves terhes tanárnö, ez nem mindig lehetséges, mert gyakorolnunk kell azokkal az értelmetlen érettségi szövegekkel. Míg én csak arra próbáltam rámutatni, hogy a suli egy jó hely, ha izgalmas dolgok történnek benne, ö valahogy úgy értelmezte az egészet, mintha azt mondtam volna, hogy nincs semmi értelme annak, amit ö tanít. És ez nagyon zavar. Még sosem nézett rám valaki olyan csúnyán, mint ez a tanár. A barátom szülei sem örülnek nekem mindig, föleg ha reggel 5-kor nevetgélek, de még ök sem néztek rám így soha. Ez a tanárnö úgy néz rám, mintha valami másik bolygóról jött, primitív lény lennék, aki persze, hogy nem érti meg, hogy mi történik Hollandiában, hiszen nem holland. Help! Én mindig szerettem holland órára járni, de az idén minden megváltozott... Kinek lenne kedve hollandul tanulni, ha mindig a szemedbe köpik, hogy külföldi vagy és úgysem fogod te ezt sosem megérteni? Mert nekem nagyon nincs kedvem...

Látás #2

Sajnos nincsenek jó híreim.. 

Elmenten anyával és a barátommal a klinikára, ahol 15 perc várkozás után kb 5 perc alatt megvizsgálták a szemeim. Nagyon durva gépeik vannak! Eddig nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek.. Elöször egy kicsi lyukban képeket kellett néznem, majd egy kicsi lyukból belefújtak levegöt a szemembe és végül egy utolsó kicsi lyukból annyi fény jött, hogy utána 5 percig piros foltokat láttam.. :D és ezek a kicsi lyukak kidobtak egy csomó papírt arról, hogy milyen is a szemem. Ezek után visszaküldtek a váróhelységbe, ahol majdnem egy órát kellett ülnünk.. Az asszisztens egész végig csak telefonált és egyszercsak egy ilyen beszélgetésre figyeltem fel:

'Egyáltalán nem lehetséges, hogy maga a mütét után egyedül menjen haza. A mütét alatt fájdalomcsillapító cseppeket kap a szemébe, ami köbö a mütét utánra elveszíti a hatását és nagyon fog fájni a szeme, annyira, hogy ki se fogja tudni nyitni.'

Egy nagy szemekkel körbenéztem a teremben és egy idösebb néni kedvesen rámnézzet:

'Nem, az nem úgy van ám.. nekem már megvolt a mütét, nem is fájt utána csak kicsit..'

Mikor már majdnem megnyugodtam, végre behívtak az orvoshoz. 

A doki közölte, hogy borzalmasan vékony a (Google fordító szerint) szemhártyám. Mondván a mütét során abból kéne nem is keveset eltávolítani, lehetetlen végrehajtani a mütétet az én szemeimen. Ami lehetséges, az egy másik fajta mütét, melyen egy lencsét helyeznek be a szemedbe, ami életed végéig ott is maradhat. Azzal csak az a baj, hogy a szemem nem stabil és azt a mütétet csakis egy stabil szemem végeznek el, mondván a lencsét nem lehet késöbb kicserélni. A doki aztmondta, hogy várjak még pár évet, menjek vissza minden évben és ha majd stabil a szemem, csak akkor legyen mütét, ha akarom.Nekem azzal a mütéttel csak az a bajom, hogy a hely, ahová ö azt a lencsét akarja bemüteni, nem annyira ártalmatlan, mint a lézeres kezelés. Az a lencse beljebbre kerül, szóval egy komolyabb mütétröl van szó.. és nem tudom, hogy én biztos akarok-e egy olyan mütétet.. Még nem döntöttem el, de még van pár évem gondolkozni a doki szerint.. ja, és ez a lencsebehelyezös mütét ÖTSZÖR annyiba kerül, mint a lézeres kezelés.. :(

Szóval, most kicsi le vagyok csüggedve... 

Viszont volt egy, egyetlen egy jóhíre is a dokinak. Mint kiderült, a szemüvegem, amit most hordok csak -9dpt-s. A szemeim romlottak, most -10dpt-sek. Ehhez képest a szemészeten aztmondták, hogy a szemeim 10-11dpt-sek és a szemüvegem is olyan erös. Én jobban hiszek a klinika szuper-gépeinek, szóval a szemeim nem is olyan rosszak, mint gondoltam. :) Naja, egy kicsit jobbak.. 

Hamarosan majd megyek tehát szemészetre, hogy legyen új szemüvegem.. biztos, hogy szólni fogok arról, hogy a klinikán mást mértek.. Nem is beszélve arról, hogy régebben kaptam lencséket is, pedig az én vékony (még mindig Google fordító..) szemhártyám túl vékony és még jó, hogy idegesítette a szemem.. Kiváncsi vagyok mit fognak mondani.. :) 

Egyenlöre ennyit a szemeimröl.. még gondolkozom azon a másik mütéten..

dierenasiel

Een aantal weken terug had ik Dierenasiel Rotterdam gemaild dat ik een aantal spullen thuis had liggen, die ik graag aan hun wilde geven. Daarop kreeg ik de reactie, dat ze daarmee heel blij zouden worden. Het enige probleem was dat ze alleen tot 4 uur open zijn, dus ik kon maar niet langs gaan door school. Afgelopen zaterdag was het eindelijk gelukt om met de auto langs te gaan en om die spullen te gaan geven. Het was niet helemaal hoe ik het had verwacht..

We gingen naar binnen en bij de receptie stonden twee mensen. Ik legde uit waarom ik daar was en de man keek me aan alsof ik een alien was. Dat voelde al raar. Vervolgens moest ik hem bijna smeken om die spullen aan te nemen, terwijl je zou verwachten dat ze er blij mee zouden zijn. Hij nam het uiteindelijk aan en zette het gewoon op de grond naast zich neer. Hij zei dat ze op het verblijf geen konijnen hadden, terwijl ik konijnen spullen had gebracht. Uiteindelijk glimlachte hij heel vals naar me en zei dat de spullen wel op een goede plek terecht zouden komen. Ik geloof er niks van. 

Ik wilde alleen aardig zijn, dus ik dacht ik breng een aantal spullen naar het asiel en dan krijg ik dit.. Ik denk dat een dierenasiel die van giften en zulke dingen bestaat, blij moet zijn als ze iets krijgen.. Ik vond het helemaal niet leuk en ik zal voortaan ook niet dingen naar ze brengen.

We mochten nog de kattenafdeling bezoeken, waar ongeveer 5 katten opgesloten zitten per kamertje. Ik vond het heel zielig, die katten waren ook aan het huilen enzo.. Maar ik zag wel dat ze goed verzorgd waren. Ik wilde ze best gaan aaien, want dat mocht ook, maar helaas had ik een wondje op me hand en ik wilde niet moeilijk doen met handen wassen en dan nieuwe pleister zoeken.. en ik was deels bang dat die katten misschien iets hadden. :$ Toen ik die katten zag, wilde ik best wel nog een keer daar teruggaan, gewoon voor een middag om die katten aandacht te geven, maar door hoe ze ons gelijk bij de deur hebben behandeld, weet ik het niet meer.. Ik wil alleen het beste voor die dieren en dan ben ik nog de slechterik, omdat ik niet per se de beste voeding heb gebracht.. 

Als iemand toevallig een Garfield of heel erg mooie zwarte kat of grijze tijger kat zoekt, die hebben ze in het asiel. :) 

Een echte man

Een echte man

Ik loop elke dag op dezelfde route naar school, met muziek en alleen. Zo vind ik het fijn, want zo kan ik mensen om me heen observeren en bezig zijn met mijn gedachten. Ongeveer drie jaar geleden was ik voor het eerst geschrokken van een man die zo hard aan het trappen was op zijn fiets, dan mijn gedachten gestoord waren. Hij droeg een pak, had een aktetas in zijn hand en zag best raar uit op de fiets. Zo'n man zou je in een grote auto verwachten, toch zat hij op de fiets. De volgende dagen zag ik hem nog een aantal keren weer zo voorbij schieten en ik werd nieuwsgierig. Ik verzon verhalen over dat hij elke ochtend te laat opstond, waardoor hij te laat van huis vertrok naar zijn werk. Ik verzon dat hij misschien elke ochtend een sport deed, die hij zo leuk vond dat hij de tijd vergat. Ik verzon dat hij meerdere vrouwen had, en dat hij snel thuis moest zijn voordat zijn echte vrouw erachter kwam waar hij was. Maakt niks uit wat voor verhaaltje ik in me hoofd had, ik vond hem heel zielig eruit zien. Zo elke dag zwetend, angstig om te laat te zijn.. Ik besloot op een dag om naar hem te gaan glimlachen. Mijn gedachten waren toch al gestoord door hem, dan kan ik net zo goed iets voor hem doen. Eerst keek hij me heel raar aan, maar ergens ook dankbaar. Ik keek alsof ik hem begreep, terwijl ik geen idee had welk van mijn verhalen eigenlijk klopte. Zo zijn er jaren voorbij gegaan. Hij fietsend, ik lopend, zonder een woord. Toch voelde het alsof we elkaar kenden. Net als de vrouw met de boodschappentas die elke ochtend bij de stoplichten oversteekt wanneer ik oversteek en uiteindelijk bij een verzorghuis naar binnenloopt. In haar was ik nooit zo geïnteresseerd, ze werkte daar of ze woonde daar. Maar die man... 

Ik ben erg introvert, dus ik vond al knap dat ik naar hem durfde te glimlachen. Maar ik kon me niet toezetten om hem een keertje aan te spreken en het leek me ook onmogelijk. Hij ging elke dag zo snel voorbij, ook al leek het voor mijn slow-motion. Dit is mijn laatste jaar op deze school, vanaf volgend jaar loop ik een andere route. Ik besloot om het gewoon op te geven en vast te houden aan mijn verhaaltjes over hem.

Totdat ik op een dag hem lopend tegenkwam. Ik geloofde het eerst niet, ik keek om me heen en verwachte dat de echte fietsende man zo eraan kwam. Maar hij was het echt. Ik deed mijn oordopjes uit en ik deed iets heel onverwachts.

'Sorry meneer, weet u misschien hoe laat het is?' ik had een horloge om me pols, maar die probeerde ik opeens te verbergen. Ik deed het zonder na te denken. Wij schrokten allebei. 

'Het is tien voor acht.' hij wilde verder lopen, maar ik kon hem niet laten. Ik deed een beetje onhandig en deed een stap achter hem, waardoor hij stopte.

'Mag ik u iets vragen?'

'Dat heb je net ook al gedaan. Maar, vooruit.' ik was bang dat hij nee zou zeggen en wilde al weglopen, maar dit was nieuw. Hij stond daar en dit was mijn kans om eindelijk erachter te komen waarom hij altijd zo'n haast had. 

'Waarom fietst u altijd zo snel?' ik voelde me erg dom. Hij keek me verbaasd aan.

'Hoe bedoel je? Ik ben aan het lopen.'

'Nou, normaal gesproken bent u op de fiets en fietst heel snel. Ik loop elke dag ook hier en ik zie u dus elke dag hier fietsen. Waarom loopt u vandaag eigenlijk?' ik begon me steeds dommer te voelen, maar de adrenaline stroomde in mijn bloed en dat maakte me dat ik het durfde te vragen.

'Jij bent de smile meisje! Ik heb het met mijn vrouw over jou gehad. We vroegen ons af waarom je altijd naar me glimlachte. Nu weet ik het weer. Mijn fiets is gestolen en ik heb geen tijd gehad om een nieuw fiets te gaan halen.'

'Maar bent u dan niet te laat?' ik werd nog roder.

'Te laat? Nee. Ik heb al gebeld dat ik laat zou zijn vandaag.'

'Maar waarom staat u niet gewoon eerder op?' ik wilde opeens al mijn vragen stellen. 

'Omdat de verzorghuis waar mijn moeder woont pas om 7 uur opengaat. Ik bezoek haar elke dag met mijn dochter. Vervolgens breng ik haar naar school. En dan moet ik haasten naar werk.' ik voelde me enorm opgelucht. Hij had toch een andere vrouw in zijn leven, maar helemaal niet hoe ik het dacht... En hij had zelfs een dochter! 

'Meisje?' ik was even weg in mijn gedachten en ik heb niet gehoord wat hij vroeg.

'Ja?'

'Ik vroeg waar jij heen liep elke ochtend en waarom je eigenlijk glimlachte.' opeens was ik weer gesloten. Ik vond het altijd al eng om over mezelf te praten. Ik ben goed in luisteren en misschien ook nog vragen stellen, maar praten was nooit mijn sterkste kant.

'Ik.. ik... ik zit daar op school.' ik wees naar mijn school in de verte. 'Ik wilde u blij maken. U zag er best ongelukkig uit. Nee, niet ongelukkig.. gewoon moe. Zoiets.'

'Nou, het was inderdaad aardig van je. Maar, ik moet nu echt verder en jij ook volgens mij. Ik zie je nog... smile meisje. Wat is je naam eigenlijk?'

'Katie. En u, fietsende meneer?'

'Rob. Doei, Katie!'

'Tot ziens, Rob!'

Ik liep verder naar school, helemaal weg van de wereld. Rob was geen man die te laat opstond of een man die vreemdging. Hij was een echte man. Hij heeft zijn leven zo geregeld dat hij voor al zijn vrouwen genoeg tijd had. Het maakte hem niet uit dat hij elke dag zo hard moest trappen op zijn fiets, zolang hij maar bij zijn vrouw, dochter en moeder kon zijn. 

Een aantal dagen later zag ik hem weer voorbij fietsen en deze keer glimlachte hij ook terug. 

*Hij heet geen Rob in het echt. :)